SUI GENERIS: Egy nem várt találkozás

Ötlete sem volt, mit keresett itt.  Kint, ezen a száraz, sivatagszerű helyen, ameddig a szeme látott a puszta semmiségben. Valami azt súgta, hogy az a bizonyos emlék Krisről és Sehunról a kocsiban volt az utolsó találkozásuk. Kezdte újragondolni az egész döntését, hogy eljött ilyen messzire az otthonától mindenféle elképzelés nélkül, hogy valójában mit is keres.
Sehun még az emlékében is átment a fennsíkon, de így sem talált semmit.

-Ez lehangoló –mondta magának, miközben tovább vezetett, kapaszkodva egy kis reménybe. Mert csak az számított, hogy Kris életben van-e.

-Mit kérsz a szülinapodra? –kérdezte Kris. Egy árnyékos fa alatt ültek és a Nap magasan úszott az égen jelezve, hogy dél van. Sehun hasa megmordult, hiszen reggel óta nem evett mást csak egy darab száraz kenyeret.

-Mikor van a szülinapom?

-Öt nap múlva –húzta Kris közelebb Sehunt. Sehun tudta, hogy Kris nem evett semmit. Ők így éltek. Futva, a Hajtók elől rejtőzködve. Élelmet és egyebet lopva a házakból, amikben már a Lelkek éltek.

-Bármit megadsz, ha kérem?

-Bármit.

-Hm…majd később elmondom.

-Ne kérj semmi perverzt –bökte oldalba Kris a könyökével –Kíváncsi vagyok, mi van az öcsémmel –motyogta –Nem is tudom biztosra, hogy ő még… - elharapta mondandója végét.

-Biztos jól van. Ne aggódj –Sehun Kris mellkasába fúrta arcát.

- Éhes vagy, nem?

-Honnan tudod?

-Nos, először is, a gyomrod embertelen hangokat ad ki. Másrészt akkor húzod így az arcod, mikor éhezel.

-Elfogyott a kaja.

-Szerzünk többet ma este, oké? Addig aludj, én őrködök.

Mikor Sehun visszazökkent a valóságba, az autó elkezdett lassulni.

-Oh –lehelte, ellenőrizve az üzemanyag-mérőt, ami azt mutatta, hogy kifogyott –Manóba –A Lelkek nem káromkodtak, természetesen. Sehun szókincse, az eredeti Sehuné, tele volt olyan szavakkal, amiknek rendkívül vulgáris jelentéseik vannak.
Kilépett a kocsiból és a forró levegő úgy simogatta bőrét, mintha legalábbis sav lengte volna őt körbe.

-Forró –motyogta és körülnézett. Nem volt ott semmi, csak homok és száraz pusztaság. Elővette a mobiltelefonját és térerőt keresett, ami természetesen nem volt. Meglepte a tény, hogy ilyen helyek még léteztek ebben a században. A torka minden másodpercben egyre jobban kiszáradt. Már rég kifogyott a folyadék tartaléka és most jött csak rá, hogy mindenféle biztonsági terv nélkül kijönni ide, tiszta hülyeség volt.

Az egyetlen lehetősége a séta volt. Sétálni, amíg nem talál valakit, vagy valamilyen boltot, amit biztos volt benne, hogy nem talál. Csak őrültek jönnek ide. Akik Sehun esetében saját maga és esetleg néhány nevetséges ember, akik nem akartak behódolni a békés lényeknek. Sehun mindig azt gondolta, hogy az emberek barbár vademberek voltak.
Bezárva kocsiját megfordult, hogy visszasétáljon, akárhonnan is jött, de megtorpant mikor hirtelen gumiabroncsok közeledését hallotta a homokdűnék mögül.
Feltartotta a karját a magasba, hogy jelezzen a közelgő terepjárónak. A jármű pár méterrel Sehun előtt megállt és egy férfi mászott le róla.

-Helló, a nevem Sehun. Sajnálom, hogy gondot okozok, de azt hiszem eltévedtem –mondta Sehun a férfinak. Az idegen tartott valamit. Nem olyan tárgy volt, ami ismerős lett volna Sehunnak, de az agya gyorsan beazonosította, és rájött, hogy egy vadászpuska az. Sehun hátrált pár lépést.  Megpróbálta ellenőrizni, hogy van-e a férfi íriszei körül ragyogó kék perem, mint a Lelkeknek, de nem tudott átlátni a sötét színeken, amiket a srác viselt.

-Sa-sajnálom, hogy zavartam, megtalálom magamtól az utat –dadogta Sehun félelmében és hátrált még pár babalépést hátra.

-Én nem így gondolom –köpte rekedtes hangon a férfi és meglendítette a puskát, mielőtt Sehun homlokához csapta.

-Ez ébredezik –hallott Sehun egy nagyon halvány, visszhangzó hangot –Hé, fent vagy?

Sehun lassan kinyitotta a szemét. Nem volt világos. Ez nem az a világos, fehér falú szoba, ahol Sehun fel szokott ébredni. Sötét volt. Koromsötét. De egy halvány fény pislákolt a sarokban.

-Hol vagyok? –a hangja csak suttogásként jött ki, ahogy feltette a közhelyes kérdést.

-Ez beszél.

Körülnézett a sötét szobában, többször pislogva, hogy kitisztuljon a látása.

-Hol vagyok? –ismételte meg a kérdést egy kicsit hangosabban. A fény közelített Sehun felé.

-Éhes vagy? –hallotta ugyanazt a hangot.

-Persze, hogy éhes. Két napig ki volt purcanva –egy másik ismeretlen hang szólalt meg.

Sehun nem merte hallatni a hangját többé, nyugodtan ült fel ahogy lassan emlékezett mi történt. Ez egy barlang, eszmélt rá. Sajgott a feje.

-Tessék –az ott lévő emberek egyike, akit Sehun nem látott, csak a sziluettjét, odadobott valamit –Egyél.

Sehun érezte a dolgot, puha volt és szivacsos, de fogalma sem volt mi az ezért visszadobta.

-Ez nem tudja mi ez –a fény lassan még világosabb lett, felfedve két fiút –Még sose ettél ilyen kenyeret? Szerencsés parazita –horkant fel az egyikük.

-Használnom….használnom kell a mosdót –suttogta Sehun, képtelen volt irányítani gyomrát. A többi dolog várhatott, mert szüksége volt a mosdóra.

-Istenem. Pisilni kell?

-Te viszed el. Mennem kell a rajtaütésre, én vagyok a soros.

-Baekhyun, nem viszem sehová!

-Akkor szerezz egy vödröt vagy valami. Viszlát –úgy látszik, akit Baekhyunnak hívtak kisietett a barlangszerű szobából.

-Hol vagyok? –próbálkozott újra Sehun.

-Uh. Fogságban. Tudod tartani egy kicsit a pisit? Suho nincs itt.

Sehun beharapta az alsó ajkát, és megrázta a fejét. Fogságban? Mit ért az alatt, hogy fogságban? Valami csípte Sehun halántékát, szóval megdörzsölte, mire talált egy hatalmas púpot rajta. Persze, a barbár emberek nem tudnak udvariasan meghívni valakit.

-Tényleg menned kell, mi? –vonta össze a fiú a szemöldökét –Gyerünk, add a kezed.

Sehun tétován felnézett rá, mielőtt engedelmeskedett. Tudta, hogy elkapták az emberek, de  mit tervezhetnek,  ha Sehun már két napja itt volt?
Miután a csuklóik össze voltak kötözve, a srác felállt.

-Gyerünk. Aztán semmi vicceskedés, vagy lelőlek –annyira félelmetesnek hangzott az édes mégis ijesztő hangsúlya,  hogy Sehun hátrahőkölt , félelemtől kitágult szemekkel –Erre –mutatta az utat, Sehun pedig csendben követte.
Hamar elkezdett kivilágosodni, de még mindig sötét volt. Határozottan egy barlang volt. Talán egy hatalmas féle, mert már egy ideje gyalogoltak és Sehun nem látott semmit, csak barlang falakat.

-Tartsd vissza. Mindjárt ott vagyunk.

Sehun észrevette a puskát, ami a fiú vállán lógott. Még pár méter sétával elértek egy kerek helyiséghez. Úgy nézett ki mint egy terem. Lehet, hogy a barlang központja. Itt már kicsit fényesebb volt minden és lehetett látni néhány lyukat a falon, mindegyik függönyökkel és ajtókkal takarva.

-Lay? Mit csinálsz?! –csikorogta valaki, ahogy a hangja visszhangzott a barlangban.

-Nyugi, eleget kell tennie a természet hívásának. Ha menni kell, hát menni kell –mondta Lay (ez volt a neve) közömbösen.

-Suho-hyung ki fog borulni.

-Te is jöhetsz ha akarsz, csak cipzárazd be a szád –indult el Lay egy másik alagútba.

-Lay –egy másik kiáltotta, és a zaj kalapálta Sehun fejét.

-A francba –sziszegte Lay az orra alatt és megfordult. Sehun is követte a példáját és egy hatalmas tömeggel találta szemben magát. A szíve nevetségesen gyorsan kezdett verni, látva az embereket. Olyan sokan voltak.

-Mit gondolsz, mit csinálsz?! – Egy férfi lépett ki a tömegből. Tiszta kosz volt a homoktól. Sehun abban biztos volt, hogy ez még mindig a sivatag –Miért van ez kint a gödréből?!

-Ő- ez-

-Add azt ide! –kapta ki a puskát Lay kezéből.

-Suho, mennie kellett a-

-Kai, vidd vissza! –rendelte Suho a koszos csoport egyik tagját. Rengetegen tiszta koszok és homok voltak. A többiek, akik körbe állták őket, normális emberek voltak, nők és férfiak egyaránt.
Egy másik srác előrelépett, és megragadta Sehun karját olyan szorosan, hogy Sehun kiáltani akart. Épp mikor elkezdték visszahúzni az alagútba, megpillantott egy nagyon is ismerős arcot. Az arcot, ami két éve kísértette.

-Várj! –kiáltott fel véletlenül, lerázva Kai kezét magáról, és a tömeg felé bukott –Kris! –óbégatta,ahogy könnyek kezdtek csorogni az arcán –Kris! –Kris egy lépéssel közelebb lépet, ahogy Sehun futott feléje. De mielőtt elérhette volna Krist, az utóbbi megragadta Sehun nyakörvét és összekötözte a csuklóját.

-Ne. Hívj. Így. –köpte Kris összeszorított fogakkal, egyenesen Sehun lelkébe bámulva.

-Kris.Kris –lehelte Sehun.

-Elviszem –ajánlotta Lay.

-Kai. Vidd –csattant  fel Kris és nekilökte Sehunt Kai mellkasának.
A srác aki hajdan szerelemmel nézett rá, most gyűlöletet árasztott.

-Ne bámuld –sziszegte Kai, ahogy megragadta Sehun tarkóján lévő apró hajat, előrelökve, hogy kezdjen sétálni.