SUI GENERIS: Prológus

(Az eredeti író képe)

-Milyen gyakran jönnek az álmok? - kérdezte a Gondviselő.

-Nem tudom pontosan –válaszolt Sehun – Minimum hetente egyszer.

-Visszatérő álmok? Ugyanazok?

Sehun elgondolkozott egy percre –Néhány igen. Ismétlődnek, de egyre rosszabb lesz. Már akkor is látom őket, ha ébren vagyok.

-Nyugodj meg –a Gondviselő gyengén megszorította Sehun kezét.

-Ezek csak emlékek a dolgokról, amiket a test korábban megtapasztalt.

-De engem zavar –suttogta Sehun.

-Miről szólnak? Az emlékek.

-Egy férfiről.

-Miért nem szóltál erről a Hajtódnak?

-Nem gondoltam, hogy fontos lehet – motyogta. A Hajtók megijesztették valamilyen furcsa okból kifolyólag. A Hajtók feladata volt felkeresni és elkapni az embereket, akiknek sikerült elkerülniük a beültetést.

-Fontos, hogy elmond a Hajtódnak.

-Miért?

-Talán le tudja nyomozni az álmaid főszereplőjét.

-Nem hinném, hogy őt elfogták –motyogta Sehun, fejét lehajtva.

-Még több ok, amiért a Hajtódnak tudnia kéne róla –elmosolyodott és megveregette Sehun vállát –Ha megtalálják, még lehet együtt lehetsz vele.

- De nem lesz már ugyanaz a srác, igaz?

-Természetesen nem lesz, de legalább az álmok alábbhagynak –mosolyodott el a Gondviselő –Tudod a nevét?

A fiú, aki állandóan Sehunt bámulta a suliban, végre úgy döntött megszólítja. Míg Sehun a legkevésbé népszerűbbek közé, a fiú aki bámulta a fényűzőbb társaságba tartozott.

-Ez a te könyved? –nyújtotta a piros könyvet Sehunnak, a szekrényeknél álltak.

-Nem –tagadta Sehun.

-Tudom. Csak egy ürügyet kerestem, hogy beszélgetést kezdeményezzek veled –vigyorgott zavartan. Sehun csak 15 volt akkoriban, de tudta, hogy a srác már végzős.

-Kris vagyok –nyújtotta a kezét, jelezve Sehunnak, hogy fogadja el.

-Kris a neve.

-Remek. Beszélhetek a Hajtóddal, ha szeretnéd –ajánlotta a Gondviselő.

-Nem. Elmondom neki én –ragaszkodott hozzá Sehun.

-Rendben.

Már két éve, hogy N31D be lett ültetve Sehun testébe. Fogalma sem volt, Sehun hogyan halt meg, vagy fogták el, mivel az az emlék mindig homályos és zavart volt. Az egyetlen emlékei Krisről voltak és ez fájdalmas volt. Az, ahogy a test reagált Krisre és az emlékekre meglehetősen furcsa volt Sehun számára. Sosem tapasztalt még ennyi érzelmet egyszerre.

Abban viszont biztos volt, hogy a test és az előző tulajdonos szerette Krist. Két éve Sehun arról álmodott és abban reménykedett, hogy ez a Kris felbukkan egy nap.

-Kris –motyogta magában, ahogy ledőlt az ágyára. Krisszel kapcsolatban minden olyan gyönyörűnek tűnt.

Azon az éjjelen újabb emlék jött elő. Ezúttal, Sehun és Kris egy autóban voltak. Egy felettébb száraz és homokos helyen keresztül haladtak. Ameddig Sehun ellátott csak homok volt.

-Ez őrület –lehelte Sehun.

-Biztonságban leszünk velük –mondta Kris és összekulcsolta ujjaikat. Keze durva volt. Sokkal durvább, mint amilyennek Sehun az eddigi álmokban érezte. Koszosnak is tűnt. Sehun pólója és minden más is piszkos volt. –Nézz oda! –mutatott az ablakon át egy igazán furcsa kinézetű fennsíkra –Közel vagyunk – ez volt az utolsó dolog amit Sehun hallott Kristől, mielőtt az autó irányíthatatlanná vált a hátulról ért ütközés miatt.

Sehun zihálva kizökkent az álomból. Kikelt az ágyból és a számítógéphez sietett. Másodperceken belül sikerült megtalálnia azt a furcsa kinézetű fennsíkot.

-Dél… -fújta ki a levegőt, ahogy elolvasta a felkínált helyet.